Alsóörs, Szent István utca 40.      +36 70 236 16 93

Rezeda Kázmér útjai: Egy fügesaláta

Rezeda Kázmér némi előítélettel viseltetett az idegen hangzású nevet viselő éttermekkel szemben. Ez a megállapítás nem jelent semmiféle provincializmust, földhözragadtságot vagy fantáziátlanságot.

 

Rezeda Kázmér nem gondolta, hogy a Balaton menti éttermeket minden körülmények között Hullámnak, Tónak vagy Sirálynak kellene nevezni, de azért aggódott kicsit, ha nagyon külföldi volt a cégér. Valószínűleg azért, mert rajongott az olyasféle kifejezésekért, mint például a „cégér”. Mert ebben a szóban ott rejtőzött a régi Magyarország, a régi Magyarországban pedig ott rejtőzött az egész világ.

Még nagyon régen, amikor először élt ezen a világon, gyakorta utazott a régi Magyarországon. Egyik legkedvesebb útja volt, hogy felült Székelyudvarhelyen a vonatra, és meg sem állt Fiuméig. Vajon miképpen lehetne elmesélni a mai fiataloknak, hogy akkoriban Székelyudvarhelytől Fiuméig mindvégig Magyarországon utazott az ember, és a corpus separatumban a csatornafedelekre az volt írva, hogy „Ganz Budapest”?

Egy őszi napon az alsóörsi Carpaccio étterembe tért be, és csalhatatlan ösztönével rögtön megérezte, hogy jó helyen jár. Talán a mosolygós pincérhölgy is segített ebben az érzésben, és a pannonhalmi málnapálinka, amelynek zamata egy szóval jellemezhető: tökéletes.

Rezeda Kázmér elmélyedt az alsóörsi Carpaccio étlapjában. A következők keltették fel érdeklődését: toszkán paradicsomleves parmezánnal, tökmagolajjal és zellercsipsszel; bélszín carpaccio rukkolával, citrommal, olívaolajjal és parmezánnal; ossobuco kemencében zöldségekkel és borral sütött velős borjúcsülök főtt burgonyával.

Szerencsére nem tudott azonnal dönteni, így a pincérhölgynek volt ideje felfedni előtte azt, ami érthetetlen módon elkerülte Rezeda Kázmér figyelmét: a napi ajánlatokat. Az alsóörsi Carpaccióban táblára írják fel a napi ajánlatokat krétával, kalligrafikus betűkkel, és Rezeda Kázmér egészen biztos volt abban, hogy ez számít. Az ilyesmi bizony számít, mert egyebek mellett arról árulkodik, hogy a konyhán komolyan veszik a dolgokat, és nem fásultak bele az étlap napi rutinjába. Bár lássuk be, nehéz belefásulni olyan étlapba, ahol az előbbiek mellett ez is olvasható: saltimbocca alla Roszkopf (vajon sütött, pármai sonkás, zsályás tejesborjú-gerinc zöld spárgával és rozmaringos burgonyával).

De Rezeda Kázmér félretolta az étlapot, és a napi ajánlatok legkacérabb tagjára összpontosított, amelynek a neve így hangzott: fügesaláta. Életének fontos pillanata volt ez, mert kikért egy fügesalátát. Ehhez a pillanathoz azt is számítsuk hozzá, hogy már a második életét élte, és az első is eltartott ezerhétszáz esztendeig – egyszóval biztosan voltak már az életben fontos pillanatok. Igen, voltak, de a fügesaláta rendelése azonnal beverekedte magát életének fontos pillanatai közé.

Megérkezett az a fügesaláta. Rezeda Kázmér nézte, és tetszett neki, amit látott. Gyönyörű, hatalmas, érett, lilába és zöldbe játszó fügék pihentek a tányéron mint holmi kéjhölgyek egy távoli szerájból. S rajtuk fenséges sonka hajszálvékonyra szelve, parmezánforgácsok és friss, haragoszöld mentalevelek. Nem tudott betelni vele. Az ízek olyan harmóniája nyűgözte le, hogy pontosan tudta, teljesen mindegy ezek után, mit rendel még, mert a szívét rabul ejtették az alsóörsi Carpaccióban. De azért kirendelte azt a toszkán paradicsomlevest, utána pedig a saltimboccát. Nem csalódott egyikben sem.

Sokáig ült Rezeda Kázmér az alsóörsi Carpaccióban, elmerengett régi dolgokon, restiken és zöldvendéglőkön, elmúlott szüreteken, disznótorokon, hajdani szerelmeken, amelyeken továbbra sem fogott az idő, és boldog volt. Amikor a pincérhölgy kihozta neki a számlát, Rezeda Kázmér feltette az egyetlen lényeges kérdést, amelyet föltehetett:

– Honnan van ez a felséges, friss füge, kisasszony?

– Innen hátulról, a kertből.

Rezeda Kázmér egy titkos helyen még aznap földbe dugott egy fügecsemetét. És elhatározta, hogy megtanul disznót tenyészteni, kenyeret sütni, és lesz saját szőleje, bora, pálinkája és – ami a legfontosabb: saját fügéje. Hogy ha majd az emberiség belefejlődi magát a végső pusztulásba, össze tudjon csapni hamar egy fügesalátát. Utolsó vacsorának.